Freestyle Regélés

...szünet. Az van. Fogjuk majd folytatni, csak most nem úgy állnak a dolgok, hogy képesek lennénk rá. Addig is aki nem olvasta még el, tegye meg.


Üdv

    Jelena leült velem szembe az asztalhoz, és mint az előbb ugyanazzal a kecsességgel tette keresztbe a lábát. A pincérnek intve vörösbort rendelt és elővette a vörös ruhájához illő kis vörös retiküljéből a kis szürke diktafonját.
Kezdhetjük az interjút John? – hangzottak el a szavak a ruhájához és retiküljéhez teljesen illő égőpiros ajkai közül.
Pár másodperces szünet után, melyet parfümje bódító illata okozott, fejemmel továbbot intettem. Megnyomta a kis piros jellel ellátott gombot és a kis szerkezet halk zúgásba kezdet.
-Szóval John mi a becsületes neve?
-John G. Cockey. – válaszoltam a kezdő riportalanyok bátortalanságával.
-Mit rejt az a G. John?
-Gunnardóttir.
-Gunnardóttir? - kérdezte meglepve szemöldökét összevonva.
-Igen-igen édesanyám izlandi származású és felvettem az ő vezetéknevét is.
-És hol született? Beszél izlandiul? Van egyáltalán ilyen nyelv? – tette fel kérdését minden porcikájából árad a fortély.
-Igen van és beszélem is. Rejkjavikban születtem.
-Beszél még nyelveket ezeken kívül John? – kérdezte Jelena és nyelvével végig simította a borospohár szélét.  
-Beszélek angolul, izlandiul, magyarul, japánul és oroszul.
-Kérem, mondjon valamit nekem izlandiul John. – Jelena testi utalásaiból sugárzik az ármánykodás. Elég nehéz volt komolyan venni.
-Tetter venter.-  mondtam neki szívből áradó érzékiséggel.
-Ez mit jelent John?
-Úriember nem mondja ki hölgy jelenlétében. – feleltem mérsékelt mosollyal a szám szélén. A mosolyom viszont nem a flört része inkább  a szóviccnek szólt amit elsütöttem. A tetter venter jelentése ugyanis rossz kutya.
-Említetted John hogy… nem baj hogy tegezlek? - emelve fel a poharát a válaszomra várva.
-Ugyan Jelena már kérni akartam. Én is megemeltem poharam és koccintottunk.
-Szóval említetted, hogy beszélsz japánul. – kicsit előredőlve, dekoltázsa egyre mélyebbnek hat.
-Igen – feleltem a szemére koncentrálva
-Hogyan ismerkedtél meg ezzel a nyelvvel?
-Négy éve kerültem át a cégünk kapcsán egy másik vállalathoz Angliából Japánba.
-Mivel foglalkozol John? – még előrébb hajolva
-Könyvelő vagyok. – Feleltem tudva, hogy megnyertem ezt a csatát
-És most mit keresel itt Oroszországban?
A karórámra nézve láttam hogy már 3:15.
- sajnálom de, mennem kell. - öblítve az utolsó falatot az ebédemből az utolsó korty vörösborral és Jelena legnagyobb meglepetésére felálltam az asztalhoz kifizettem mindkettőnk számláját.
-Látjuk egymást újra?
-Közelhajoltam a diktafonhoz és Jelenára nézve odasúgtam – Nem. – ezzel elindultam az ajtófelé kinyitottam ernyőmet és elindultam felkutatni a St. Marianne teret remélve, hogy háromnegyed óra alatt odaérek.

...egyenesen, vigyázban álltak a helyükön. Sötét pasztelzöld szine között matt arany formák kacskaringóztak borúsan. A falakon híres jazz zenészek portréi. Az emberek halkan társalogtak, de a zene nem nyomta el a hangjukat és mindenhonnan a villák, kanalak, kések csiripelése hallatszott. Gyönyörű nők itták a drága borokat jóképű, öltönyös férfiak társaságában. Az asztalokon mélybordó terítők hevertek, amely igazán pompás atmoszférát kölcsönzött a helynek, a zöld falakkal. Meglepett, hogy oroszországban találkozhat az ember ilyen környezettel, de felettébb fel is dobott, hisz az elmúlt pár napom nem a legjobban alakult. Most végre egy kicsit kikapcsoltam. Őszintén szólva, már nem emlékeztem mit rendeltem. De ez mindegy is volt, jól éreztem magam itt. A második cigarettámra gyújtottam rá, amikor megláttam egy magányos asszonyt velem szemben. Egyedül ült, és csodálatos eleganciával itta a vörösborát. A pincér kihozta a rendelésem, Babel kedvencét rendeltem, most már emlékszem. Babel nem lehetett nagy ínyenc. Rántott sajt, burgonyapürével, lefacsarva egy kis friss narancsal. A pincér megkérdezte, óhajtok-e még valamit.
-Igen. Mondja, ki az a hölgy ott szemben?
-Ó. Az a hölgy Jelena Lubovics Cvetajeva. Mindíg itt eszi meg az ebédjét, Uram. - mondta a pincér, miközben igazgatta a kezére akasztott fehér kendőt.
-Megmondaná neki kérem, hogy szívesen látnám az asztalomnál? - miközben ezt mondtam, Jelena mélyen a szemembe nézett, majd hirtelen elpirulva lehajtotta fejét, és tovább kóstolgatta borát.
-A legnagyobb örömmel, Uram. Még valamit esetleg?
-Nem köszönöm, ez minden.
-Jó étvágyat uram. - mondta, azzal elindult a hölgy felé. Teljesen zavarba jött, elpirult, megcserélte keresztbetett lábát, és úgy várta a pincér szavát. Nem hallottam, hogy mit mondott neki a pincér, de mondandója után rámmosolygott, letette poharát és elindult az asztalom felé. Parányi léptei közben göndör, vörös fürtjei ugrándoztak, kacérkodtak a vállán, s gyönyörű kék szemét egyenesen rám irányította, s már-már én jöttem zavarba ettől. Felálltam a székemről, s üdvözöltem.
-John. - mondtam és kezet nyújtottam.
-Jelena. - kinyújtotta hattyú kezét, és én megcsókoltam kézfejét.

...abban a pillanatban elkezdtek morajlani. Remegtem a félelemtől. Az emberek a Két Csirkefogóban sikoltoztak, és össze-vissza rohangáltak, nem tudták mit tegyenek. Majd a falak megrepedeztek és szép lassan elkezdtek omladozni. A fejemre esett egy nagy darab vakolat és elájultam, fejemből minden vér kicsordult, és eltávoztam az élők sorából.

Szerencsére közel volt az étterem. Az ajtó mellett esernyő tartó benn hat fekete ernyő. Hátranéztem az ajtóból Vaszilijre aki, fejével bólintott egyet. Kihúztam egy ernyőt és megindultam. A sarkon álló bódéban vettem egy Philip Morris-t (elképesztett hogy kapható). Míg átkeltem az úttesten végignéztem a rövidnek épp nem mondható vékony keresztutcán, ahol éppen egy régi Jaguar XJ 6-os suhant végig.  Csodálatos nosztalgikusérzés volt ugyanis ilyen volt az első autóm. Sajnos ez a csoda még három napig sem tartott, mert az autó hamar eltűnt a patinás utca rengetegében. Egy különleges brazil kávé illata suhant át a száguldó vízcseppek közül és csapott egyenesen az orromba végig futva idegeimen egészen az agyamig.   
    Új építésű, az utca hangulatába abszolút bele nem illő ház alsó részében találtam rá az étteremre. Nem volt időm megfigyelni inkább gyorsan berohantam. Belépve az étterembe elképesztő meglepetés fogadott. Mióta megérkeztem a repülőtérről először találkozom valódi emberi környezettel. A rádióból meglepetésemre Frank Vallie szólt, a vendégek zsivajából mind orosz, mind francia, sőt még angol szó is kihallatszott. Egy pincér udvariasan asztalhoz vezetett és mikor látta, hogy elővettem a cigarettám tűzzel kínált. Hóna alól elém, rakta az étlapot, kellemes időtöltést kívánt és eliszkolt egy másik asztalhoz. Akkor először éreztem, úgy, hogy nem vagyok idegen. Egyedül csak a menü kiválasztása okozott gondot, nem tudtam, hogy a Babel vagy a Gorkij kedvence szolgál-e több jóval. A rendelés után vettem észre, hogy még nem is volt időm szemrevételezni a helyet. A falak…

    Visszafordulva láttam, hogy Vaszilij a hátsó felem mustrálja. Vad nézése engem is megvadít. Közelebb lépek hozzá és megmarkolom a korral megereszkedő heréit. Vaszil felszisszen. Nyílván régen nem kapta meg ezt a gyengédséget férfitól. Erős kezeinek simítását éreztem hátamon, ahogy maga felé húz. Kezei úgy fontak körül, mint óriáskígyó tehetetlen zsákmányát. Átadtam magam az érzésnek. Halk kattanással pattan szét nadrágom gombja, és halk sziszegéssel csúszik le a sliccem. Vaszilij nem bír magával. Nem érdekli bárki is bejön-e vágyik rám és kész. Ha tehetné, most leteperne, és én nem mondanék ellent. Egyszer csak tompa ütést érzek a tarkómon

-Holnap vége. Vége ennek az őrületnek.
Felvettem a levelet a földről.Becsuktam magam mögött az ajtót és visszavonultam a mámoros szagban fürdő szobámba. Még mindíg szédelegve, leültem a karosszék poros karfájára, ami nagyot reccsent súlyom alatt. John G. Cockeye részére. Ez állt a levélen. Kibontottam. Gyorsan átfutottam szememmel a kézzel írott levelet. Gyönyörü cirkalmas betűk, és egy rövidke üzenet. St. Marianne tér délután négy óra. Karórám déli tizenkettőt mutatott és gyomrom morgása méginkább tudatta velem, hogy mennyi az idő.
-Négy óra múlva... Most érkeztem csak meg ebbe az átkozott városba...
Feltápászkodtam a karfáról és a bőröndömből kiturkálva némi ruhát, felöltöztem. A borral mit sem törődve lementem a hallba, hogy egyek valamit. Egy árva lélek sem volt lennt, az öregemberen kívül. A pult mögött ült egy faszéken és újságot olvastott. Csak akkor vett észre, amikor a pulthoz léptem.
-Jóreggelt, Uram.
-Jóreggelt. Ne haragudjon a tegnapi miatt. Rossz napom volt.
-Ugyan. Mindenkivel előfordul. Miben segíthetek? - kérdezte.
-Éhes vagyok. A szállóban van étkező?
-Nincs, Uram. De ajánlhatok egy elegáns éttermet a közelben. Biztos tetszene önnek.
-Az jó volna.
Elmagyarázta merre találom a Két Csirkefogó-t, itt volt  nem messze. Ahogy Ő mondta tíz perc séta. Persze én tudtam, hogy ezeknek az embereknek tíz perc séta olyan, mint nekem fél óra. Már indultam kifele amikor eszembe jutott a levél.
-Ne haragudjon, lenne még valami.
-Parancsoljon. - felhúzta szemöldökét, és úgy várta kérdésem.
-Ma reggel egy névtelen levél csúszott be a szobám ajtaján. Nem tudja véletlen, ki járt nálam?
-Egy férfi rontott be az ajtón pár órája. Csurom víz volt és magáról érdeklődött. Furcsa volt, csak azt kérdezte, hogy itt van-e. A szoba számát tudta.
-Tehát Ő volt az... Köszönöm. Apropó, hogy hívják magát?
-Vaszilij Zaicev Uram.
-Köszönöm Vaszilij - Azzal elindultam a Két Csirkefogóba, hogy megebédeljek.

Feltápászkodtam földről és leültem a falnál álló ócska hajlított székre.
- Nem igazán fekszik ez a légkör. Ami nálunk fagyos tél itt enyhe őszi nap, ami nálunk májmaró méreg az itt vizecske. Nem is értem miért csodálkozom, ha így kiüt a bor ott, ahol a madár a fagyos szélben s már megint zuhogó esőben még mindig cirillül csiripel - gondoltam.
Mint egy gyerek ki még írni, olvasni nem tud, átlapoztam a helyi újságot, melyet reggel az ajtóm alatt csúsztattak be s melyből egy szót sem értek. Túl sok időt ez sajnos nem vett el az életemből így hát óvatosan fogtam meg a fal mellet álló régi széket és leültem az ablakhoz. Nézte az esős főutcát, ahol a fáról hulló levelek hadat üzenve az emberiségnek szálltak szembe öreggel, fiatallal ellenfelet nem válogatva. A szél a legkisebb réseket megtalálva fújt át az ember kabátján. Szürke felhők serege állta el a napot. Ünnepnap révén minden kis menedéket nyújtó kocsma zárva volt. Megszűnt az emberek mozgása. Kiüresedett az utca.
    A távolban egy alak tűnt fel egyelőre még csak egy aprócska pont mely bátran állt szembe a természet túlerős seregével. Az egyre növekvő pont már-már emberi alakot felvéve fejére húzva kabátját megszaporázta lépteit. Az immáron barnakabátos és fekete bőrcipős alak a panzió kapuját meglátva minden erejét bele adva el kezdett futni. A járdáról levetve magát pontosan egy hatalmas pocsolyába ugrott, elegáns cipőjében bokáig vizesen futott a tőle 25 méterre lévő kapuig. A kapu fölött lévő kis fogadó táblát a vihar jobbra-balra csapkodta. A kapuhoz érve hatalmasat rántott rajta. A mögötte csapódó kis fém kapu hatalmas robajjal vágódott vissza a helyére, de ez a zaj semmi ahhoz képest, mint amit a felhőkből csapkodó villámok nyújtottak. A Férfi már csak pár lépésre volt a bejárattól, még három lépcsőfok. Markával belekapaszkodott a falat beterítő borostyánba nagyot ránt magán, és egy lépcsőként mászta meg a kis feljárót. Másik szabadon maradt keze már a kilincset fordította. Ezzel el is tűnt a fickó a látóhatáromból.
    Az utca újra üressé vált a természet újra diadalmaskodott. A szoba kezdte átvenni a kiömlött bor szagát. Egyre erősebb volt az elhatározás bennem, hogy ezt a személyzet helyett én fogom feltörölni. Hirtelen az ajtó alatt egy fehér boríték csúszott be a padlóra. Felcsaptam az ajtót, de a folyosón senki.

Nehezen keltem reggel, megviselt ez az orosz időjárás. Még mindíg esik a hó, úgy néz ki napokig el sem fog állni, mindenhol szürkeség az égen, egy óriás felhő. Eszembe jutott, hogy tegnap a kabátomban felejtettem egy üveg vörösbort. Az öregember adta, mikor felhozta a poggyászomat utánam. A ház ajándéka, mondta. Kibontottam, majd belekortyoltam az üvegbe.
-Hol vagyok? Mik ezek?
Mindenhol feketeség, és a semmi tetején állok. Soha nem látott élőlények vesznek körül. Kicsik, rövid világoszöld szőrük van, olyan mint a tavasszal csírázó friss növényeké. Óriási szemük van, és mindnek vörös, egy fekete kis pontal a közepén. Hozzám szólnak, de nem értem őket. Mutogatnak a csonka, csupasz karjaikkal és közben mondanak valamit, hihetetlenül mély hangon. Megnyílik alattam a talaj és érzem, zuhanok. Körülöttem rózsaszín, sárga, piros és ezek árnyalataiban villodzó spirálszerű mintázat mindenhol. Legutóbb tizenkét éves koromban éreztem így magam, amikor vizicsúzdáztam apámmal. Nem tudtam mit tegyek, becsuktam a szemem, és elernyedt a testem, úgy csúsztam tovább.
-A fejem... mi ez? Ah, az asztal alja, de miért vagyok itt?
Még mindíg forgott velem a világ, alig vettem észre a mellettem tocsogó vörösbort.

Nyik! – szólt az ajtó Oroszosan. Pont olyan oroszosan, mint amilyen a mellettem álló recepciós alak, aki utat nyitott nekem éjjeli menedékhelyemre. Ugyanis menedékhely, mint inkább szállodaszoba a maga szürke kopárságával és ritkás bútorzatával. Belépve a padlózat is megmondta a magáét. Az ágyra zuhanva láttam meg a szoba másik végében álló ódon tokos órát, illetve az azt megvilágító zöldburkos asztali lámpát, ami egy poros íróasztalon állt. Az ablakon kinézve láthatóvolt, hogy az idő valóban szemtelenül változó mivel már az eső helyett hó szitált. Nyik! - ismételte az ajtó nyomatékosan. Eltűnt a recepciós férfi kinek még a nevét, sem tudtam. Mindegy  két nap múlva utazom tovább - gondoltam.

-John. John G. Cockeye vagyok. Itt foglaltattam szobát tegnap este.
-Igen Uram. Itt is van. A 315-ös lesz az. Erre kérem!
A recepciós öregúr kinyitotta a kis csapóajtaját és bicegve elindult a lépcsők felé. Követtem őt. Balonkabátomat eláztatta az eső, vizes a vállam, és a hajam. Utálom ha belelóg a vizes haj a szemembe. Beletúrtam és megkérdeztem az öregembertől:
-Itt mindíg ilyen az idő?
-Nem Uram. Változó, mint mindenhol máshol, Uram.
-Normálisan kérdeztem magától valamit és maga így válaszol. Álltalában nem tűröm, hogy ilyen szemtelenül beszéljenek velem, de szimpatikus vagy öcsi. - mondtam.
Bedugta a kulcsot a zárba, elfordította, és kinyitotta a 315-ös szoba ajtaját.