Nehezen keltem reggel, megviselt ez az orosz időjárás. Még mindíg esik a hó, úgy néz ki napokig el sem fog állni, mindenhol szürkeség az égen, egy óriás felhő. Eszembe jutott, hogy tegnap a kabátomban felejtettem egy üveg vörösbort. Az öregember adta, mikor felhozta a poggyászomat utánam. A ház ajándéka, mondta. Kibontottam, majd belekortyoltam az üvegbe.
-Hol vagyok? Mik ezek?
Mindenhol feketeség, és a semmi tetején állok. Soha nem látott élőlények vesznek körül. Kicsik, rövid világoszöld szőrük van, olyan mint a tavasszal csírázó friss növényeké. Óriási szemük van, és mindnek vörös, egy fekete kis pontal a közepén. Hozzám szólnak, de nem értem őket. Mutogatnak a csonka, csupasz karjaikkal és közben mondanak valamit, hihetetlenül mély hangon. Megnyílik alattam a talaj és érzem, zuhanok. Körülöttem rózsaszín, sárga, piros és ezek árnyalataiban villodzó spirálszerű mintázat mindenhol. Legutóbb tizenkét éves koromban éreztem így magam, amikor vizicsúzdáztam apámmal. Nem tudtam mit tegyek, becsuktam a szemem, és elernyedt a testem, úgy csúsztam tovább.
-A fejem... mi ez? Ah, az asztal alja, de miért vagyok itt?
Még mindíg forgott velem a világ, alig vettem észre a mellettem tocsogó vörösbort.